Amíg úgy volt, hogy maratont futok, csak szenvedtem. Aztán 16 után elengedtem, onnan élveztem. Nem kell mindenkinek maratont futni 😆

Az előző napi armageddon után a rajtra tökéletes futóidő lett: hideg, száraz, napsütéses, minimális széllel. Minden előkészület is teljesen rendben volt, pihenőhét pipa, étkezés hibátlan, bemelegítés rendben, pisilés percekkel a rajt előtt. A rajtban még nagyon lelkes voltam, mert a körülmények ennél jobbra tényleg nem tudnak összeállni egy maratonira (na jó, az alvást leszámítva, az szar volt). Az első kilométeren csak arra figyeltem, hogy 4:40 legyen, ki tudtam zárni minden körülöttem zajló tülekedést. A következő két kilométeren 4:35-ös tempó, majd 4:33-ra váltottam, követve a tervet. Gyorsan teltek a kilométerek, de már az elejétől úgy éreztem, hogy azért Sevillában könyedebben ment. Minden ponton ittam kicsit, de tényleg csak kicsit lehetett, szerintem kb. 1 deci víz volt a poharakban, aminek a felét mindig magamra borítottam, amihez azért nem volt elég meleg. Az első zselét 7-nél ettem meg, de utána sokáig nem volt frissítőpont, nem tudtam rá inni. A kilencedik kilométerben kikötődött a cipőfűzőm, meg kellett állnom brkötni, ilyen versenyen kb. sose fordult velem elő, eléggé rontotta az amúgy sem túl jó kedvemet. Felvettem újra a ritmust, és rögtön el is kezdett szúrni az oldalam, a víz nélküli zselézésre tippeltem, de ezt pár kilométer alatt sikerült gyors légzéssel és más testtartás felvételével megszüntetnem. Ennek örültem, mert eddig sose sikerült ezt elérnem, viszont az, hogy már az első tízben ilyen problémákkal küzdök, az nagyon elkeserített. 10-nél a pulzusomra nézve 161-162-t láttam, és érzésre se volt jó, úgyhogy a 4:33-as tempó tartása mellett döntöttem, nem gyorsítottam. Innen egész jó lett, csak a pulzuspántot kellett sokszor igazítanom, úgy tűnik a kidörzsölődés miatt lazítgatást túlzásba vittem, és így oké, hogy nem dörzsöl ki, de a helyén se marad. A következő zselét 14 után már mindenképp frissítőnél akartam megenni, ami viszont nagyon rosszul ment, irtó rövid állomás volt, nem volt elég hely normálisan enni és ráinni. Próbáltam kicsit lenyugodni, de közben a pulzuspánt már a hasam aljára csúszott, maga a mérő az oldalamon, elkezdtem igazgatni, de aztán arra jutottam, hogy jobb, ha ott hagyom. Aztán meg a combhajlítóim kezdtek teljesen indokolatlanul ellenkezni a haladással, pár másodpercet rászánva próbáltam kinyújtani őket. Nem lett igazán jobb, de amúgy nem lassított, meg csak kis kellemetlenséget jelentett, de abba biztos voltam, hogy 30 után ez nagyon el fog durvulni, ha már most ilyen. Nem sokkal később a bal bokám is fájni kezdett, na ekkor döntöttem el, hogy mivel igazából már eleve nem nagyon akartam maratonit futni, nem is múlik rajta semmi, és nagyon nem szeretném szétcseszni magam fölöslegesen, így ma csak egy félmaraton lesz ebből. Érdekes módon ezután teljesen felszabadultan tudtam futni, minden nyűgöm elmúlt, élveztem a szurkolókkal való pacsizgatást, a szép környezetet, magát a futást, így olyan érzés volt, mint amilyennek nekem lennie kell egy versenynek. Nem fogok többé erőlködni, nem fekszik nekem a maraton, legalábbis az utóbbi pár évben nagyon nem (ami nagyrészt az életem egyéb területein jelen lévő brutális terhelés miatt lehet), és amíg nem hiszek benne 100%-ban, hogy örömömet lelném benne, addig nem fogok gondolni se rá. Ma végre beláttam ezt, és abszolút ez volt a helyes döntés, mivel így ma csak egy versenytempónál jóval lassabb félmarartont futottam, hamar tudok belőle regenerálódni, és az immunrendszerem se csesztem szét, talán így nem fogok 3 hétig pusztulat betegséggel küzdeni.